„💞Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el.”

 (2 Korintus 6,17)

Habár a keresztyén e világban él, mindazáltal ne legyen e világból való. Különbözzön attól életének magasztos célja által. „Krisztus” legyen „az ő élete”.
Akár eszik, akár iszik vagy bármi egyebet cselekszik, mindent az Isten dicsőségére tegyen. Gyűjthettek kincset magatoknak, de a mennybe gyűjtsétek azt, hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti és a lopók ki nem ássák, sem el nem lopják. Iparkodhattok meggazdagodni, de az legyen dicsekedésetek, hogy „gazdagok vagytok hittel és jócselekedetekkel”. Élvezhettek örömöket, de ha örömötök van, énekeljetek, „nagy kedvvel énekelve i ti szívetekben az Úrnak”. Ne szabjátok magatokat e világhoz sem szellemetekben, sem hajlamaitokban.

Ha alázatosak maradtok Isten előtt, ha mindenkor megemlékeztek az Ő jelenlétéről, ha örültök a Vele való társaságnak és ha törekedtek akaratát megismerni, akkor bebizonyítjátok, hogy mennyei nemzetség vagytok. Hasonlóképpen „szakítsátok el magatokat” e világból cselekedeteitek által is. Ami jó és helyes, azt tegyétek, ha károtokra van is. Ami igazságtalan, ha az nagy nyereséggel járna is, gyűlöljétek azt, mint bűnös dolgot, Mesteretekért.

Ne legyen közösségetek a sötétségnek ama haszontalan cselekedeteivel, hanem meg is feddjétek azokat. Járjatok méltóképpen magas hivatalotokhoz és választásotokhoz. Kedves keresztyén, gondold meg, hogy te a királyok királyának fia vagy. Azért óvd meg magadat a világ szennyétől. Ne piszkold be azokat az ujjakat, melyek nemsokára a mennyei aranyhárfa húrjait fogják pengetni.

Ne hagyd szemeidet a testi kéj ablakain betekinteni, melyek nemsokára szépségében látják a Királyt.
Ne szennyezd be lábaidat posványos mocsárban, hisz azok nemsokára a mennyei város aranyutcáin fognak járkálni.
Ne engedd megtelni szívedet gőggel és keserűséggel, mert kevés idő múlva a menny tölti azt meg és végtelen örömtől fog áradozni.

„Utánam! Krisztus így kiált,
Keresztyének mindnyájan!
Ki-ki tagadja meg magát
S a lábaim nyomában
Engem követve lépjetek,
Felvévén kereszteteket!”

„Vajon ti is el akartok-e menni?”

(János 6,67)

Sokan elfelejtették Krisztust és felhagytak követésével.
Tehát mit hozhatsz fel okul, hogy el akarod Őt hagyni?
Valami elmúlt dolog az, ami téged erre késztet? Nem bizonyult be előtted Jézus olyannak, ki neked mindenben minden lehet és akar lenni, ki szerfölött való szeretetét és hűségét irántad megmutatta? Saját bizonyságtételedre hivatkozva, kérdezd önmagadat: „Pusztává lettem én neked?”
Megszégyenültél-e valaha csak egyszer is, ha lelked együgyűséggel az Úr Jézusba vetette bizalmát?
Nem tapasztaltad-e eddig a pillanatig, hogy Urad kegyelmes és irgalmas barátod volt? Tudnál magadnak jobb barátot képzelni tőle? Akkor ne cseréld fel a régit és kipróbáltat valami új ellenében, amit nem ismersz! És ha a jelenre gondolsz, mi indíthatna téged a cserére? Ha e világon nehéz küzdelembe jutunk, vagy ha a küzdő gyülekezet még nehezebb harcába bevonatunk, úgy valami boldogítónak fogjuk tapasztalni, ha fejünk Jézus keblén pihenhet meg.

Az a mi örömünk, hogy tudjuk ma: Benne boldogok és mentve vagyunk. S ha ez az öröm úgy üdít és boldogít bennünket, miért jusson eszünkbe a változtatás?
Ki cserélne be salakot arany gyanánt? Nem akarjuk a napot eltávolíttatni addig, míg jobb szövétneket nem találunk.
Nem hagyjuk el Urunkat, míg fenségesebb és szeretetteljesebb barát nem mutatkozik.
Mivel ez soha sem lehetséges, így lankadatlan erővel ragaszkodunk Őhozzá és nevét jegyként nyomjuk karjainkra. És ha a jövőbe tekintesz, gyaníthatsz-e olyan eseményt, mely téged cserére kényszerítene, vagy okot adhatna arra nézve, hogy a régi zászlóhoz hűtlenné válj és valamely új fejedelmet kövess? Nem gondoljuk. S ha az élet még oly hosszú:
Ő nem változik.
Szegények vagyunk, kit birtokolhatnánk Krisztusnál jobbat, ki gazdaggá tehetne minket?
Betegek vagyunk, mi kell nekünk több mint Krisztus, ki felüdít betegágyunkon? S ha meg is kellene halnunk, az van mondva: „Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők el nem szakíthatnak minket az Istennek szerelmétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusunkban van!”

„…már abban az évben Kánaán földjének a termését ették.” -(Józsué 5,12)

Izráel pusztai bolyongása véget ért, végre az ígéret földjének határához jutottak.
A változó táborozás, a tüzes kígyók, az amálekiták ellenséges serege, a puszta rémsége, mind megszűnt; az Izráel fiai azon országba jutottak, amelyben tej és méz folyt és ettek a földnek gyümölcséből. Ó, kedves keresztyén olvasó, ez új évben talán hasonlóan történik veled vagy velem. Ó, mily kedves lenne az! Ha a hit szemei előtt élénken lebeg ez a cél, úgy ez a legtisztább élvezet kútfeje. Jézusnál időzni azon nyugalomban, mely még fenntartatik az Isten népének, igen, az valóban dicső várakozás, olyan dicsőséget élvezni majd kettős magasztos reménység.
A hitetlenség visszariad a Jordán folyótól, melynek hullámai köztünk és az ígéret földje között hömpölyögnek tova, de mi erősen állunk azon meggyőződés mellett, hogy mi már több próbáltatást kiálltunk, mint amennyit a halál legrosszabb esetben okozhat. Űzzük el tehát magunktól a félelem minden gondolatát és kimondhatatlan örömmel örvendezzünk azon várakozásban, hogy ezen a ma kezdődő évben „mindenkor az Úrnál leszünk”.

Némelyek a küzdők táborából még ez évben itt maradnak, hogy az Úrért dolgozzanak. S ha e sors ránk esik, mindazáltal igaz marad újévi köszöntőnk: „Mi, kik hiszünk, bemegyünk a nyugodalomba.” A Szentlélek a mi örökségünknek záloga, „a dicsőség reménysége”. Boldogultjainknak biztos lakása van a mennyei honban, de minket is megóv itt az Úr Jézus Krisztus; ők már diadalmasok ott ellenségeik felett és mi diadalmasok vagyunk itt. A szentek élvezik az Úrral való társaságot a mennyben, de mi sem kevésbé; ők nyugszanak a szeretetben, mi nekünk pedig teljes békénk van Ő benne; ők hirdetik magasztalva dicsőségét, mi is dicsőíthetjük Őt. Azért gyűjtögessünk ebben az évben mennyei gyümölcsöket a földi mezőben, ahol a hit és remény a pusztaságot Isten kertjévé változtatta. Ó, mily kegyelem, ha mi a Megváltó által élhetünk, és úgy ehetünk Kánaán földjének gyümölcséből ez évben!

„Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg.” 

(Galata 5,1)

Ez a „szabadság” felszabadít minket az Isten igéjében foglalt mennyei üzenet elsajátítására.
Kedves hívő lélek, drága ige van itt számodra: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok”.
Ez szabadon ajándékoztatik neked. Itt van egy másik: „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad!”

Ez is szabadon adatik neked. Szívesen látott vendég vagy az ígéretek lakomáján.
A Szentírás egy kimeríthetetlen kincstár, mely a kegyelem beláthatatlan gazdagságával van telve. A mennyország váltóbankja az. Bármennyi nagy értékű váltót hozhatsz ide, de itt minden levonás és ellenkezés nélkül ki lesznek azok fizetve. Csak hittel jöjj! Szívélyesen meg vagy híva az összes szövetséges kegyelem elfogadására.
Nincs olyan ígéret a Szentírásban, melynek beteljesedése megtagadtatna tőled. Ez a szabadság a legmélyebb nyomorban is felsegíthet téged; a szomorúság habjai közt felüdíthet. Ha nyilak rajzanak körülötted, ez legyen a te vigaszod. Ez Atyád szeretetének jele: számodra minden időben tárva van minden. A kegyelem trónjához is szabadon mehetsz.

Bármilyen kívánságaink és szükségeink is legyenek, mindazt nyíltan Elébe vihetjük.

Az mindegy, hogy mennyiszer és mily súlyosan vétkeztünk, mindazáltal mindenkor esedezhetünk bocsánatért és számot is tarthatunk arra, hogy részünk lesz benne. Az nem jön számításba, hogy milyen szegények vagyunk. Bátran hivatkozhatunk ígéretére, hogy minden bajban akar rólunk gondoskodni. Engedélyünk van, bármely időben és órában kegyelmi trónjához lépni, úgy a homályos éjféli órában, mint a dél perzselő hevében. Hívő keresztyén, használd jogodat!

Élj szabadságod magaslatán! Szabadon vehetsz részt, a Krisztusban tömörült kincsekben: bölcsesség, igazságosság, szentség és megváltásban. Hogy mire van szükséged, az nem az nem számít, mert a Krisztusban elégség és teljesség van, s mindez a te számodra.

Óh, milyen szabadság ajándékoztatott neked!

A kárhozattól való szabadság, az összes ígéretek elsajátításához való szabadság, szabad menetel a kegyelem trónjához és végtelen szabadság a menny öröklésére!

„Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” (Bírák 7,20)

Gedeon kétfélét parancsolt embereinek: égő fáklyákat cserépedények alá rejtve kellett magukkal vinni és egy adott jelre az edényeket kezükben összetörni és a fáklyát feltartani; majd azután pedig a jobb kezükben tartott trombitát fújni és kiáltani: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!”

 Épp ez a keresztyén feladata is. Elsősorban fényleni kell a fáklyátoknak. Törjétek össze azokat a cserépedényeket, melyek fényeteket elfedik. Dobjátok félre azt a vékát, mely eddig eltakarta világosságokat és világítsatok. Hadd ragyogjon a ti világosságtok az emberek előtt. Jó tetteitek olyanok legyenek, hogy ha az emberek rátok néznek, felismerjék rajtatok, hogy ti is Jézussal voltatok. Azután pedig a hangos kiáltásnak is hangzani kell, a trombitáknak zengeni kell. 

Egy kis megerőltetésbe kerül, hogy összehívjuk és egybegyűjtsük a bűnösöket a megfeszített Jézus hirdetése által. Hozzatok nekik evangéliumot; vigyétek házukba; tegyétek útjukba; ne engedjétek, hogy kikerüljék; fújjátok oly hangosan a trombitát, hogy hasítsa füleiket. Gondoljátok meg továbbá, hogy a gyülekezet igazi harci kiáltása Gedeonnak a jelszava: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Isten vigyen véghez mindent, az Ő munkája az. Azért mi sem maradhatunk tétlen. Engedjük magunkat eszközül használni: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Ha csak azt kiáltanánk: „Fegyverre!” akkor lusta lenne részünkről. Ha pedig azt kiáltanánk: „Az Úrért és Gedeonért!” akkor saját karunkba helyezett istenellenes bizalmunkat hoznánk nyilvánosságra. Összhangba kell hoznunk az életben ezt a két dolgot: „Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért!” Magunktól semmit sem tehetünk, de Isten segítsége által mindenre képesek vagyunk. Azért az Ő nevében határozzuk el magunkat, hogy kimegyünk a harcra, világítunk szent példaadásunk égő fáklyájával, trombitánkból harsogtatjuk a komoly bizonyságtétel és megvallás hangjait, így vélünk lesz Isten és Midián meg fog szégyenülni. Akik az Urat szeretik, olyanoknak kell lenniük, mint a teljes fényben fennragyogó nap és a Seregeknek Ura fog uralkodni öröktől örökké.

„Örvendezzen Izráel az ő teremtőjében.” (Zsoltárok 149,2)

Légy vidám szívvel, kedves keresztyén, de ügyelj arra, hogy örömöd forrása az Úrban legyen.
Nagyon sok okod van Istenedben való örömre, tehát elénekelheted Dáviddal: „Isten az én örömöm és gyönyörűségem!”

Örvendezz, hogy az Úr uralkodik, hogy a Jehova Király! Örüljetek, hogy a trónon ül és mindeneket kormányoz! Isten mindegyik tulajdonságának egy-egy újabb sugárrá kellene válni, annak kellene örömünkre szolgálni örömötök szivárványában, hogy Ő bölcs, mivel a magunk balgatagságát ismerjük.

Az Ő hatalma, hangoljon minket örömre, kik gyengeségeink miatt félelemmel és aggodalommal vagyunk eltelve. Az, hogy Ő örökké megmarad, annak kellene dicsénekeink tartalmának lenni mindenkor, mivel tudjuk, hogy mi elhervadunk, mint a fű, és mint a fűnek virága. 

Hogy Ő változhatatlan, annak szakadatlan dicséneket kellene adni szánkkal, mert mi minden órában változunk.

Az, hogy kegyelemmel teljes, hogy kegyelemtől túlárad, és hogy ezt a kegyelmet szövetségében és testamentumában nekünk ajándékozza, hogy az a kegyelem nekünk megtisztulásra, megőrzésre, megszentelődésre, tökéletesedésre és megdicsőülésre szolgál, mindez a Benne való örömre indítson fel.

Az ilyen Istenben való öröm hasonlít egy mély folyóhoz.
Mi alig érinthetjük annak csak partjait, mi keveset tudunk annak tiszta, kedves és égi folyamáról, de odafent méltóságosabban és mélyebben folyik és folyása hatalmasabb és elragadóbb.

A keresztyén érzi, hogy nemcsak Istenben örvendezhet, hanem abban is, amit Isten a múltban cselekedett.
A zsoltárok bizonyítják, hogy a régi időben Istennek népe sokszor és gyakran megemlékezett Isten tetteiről és hatalmának minden egyes fenséges nyilvánulására egy-egy énekük volt. Így tehát az Úr népének még ma is magasztalni kell Urának, Istenének cselekedeteit.

Beszélniük kell felséges karjának hatalmas győzelmét, és hirdetni: „Énekeljünk az Úrnak, mert nagyságos dolgokat cselekedett!”
Amiképpen napról-napra új kegyelemfolyó folyik számukra, azonképpen kellene az ő örömüknek is az Úr gondviselése és kegyelmes vezetésében gyakorolt szeretet cselekedetéért kitartó hálában és dicséretben nyilvánulni. Örvendezzetek Sionnak fiai és örüljetek az Úrban, a ti Istenetekben.

Charles H. Spurgeon: Harmatgyöngyök és aranysugarak

„Mert szégyelltem a királytól kérni sereget és lovagokat oltalmunkra a mi ellenségeink ellen ez útban, mert ezt mondtuk volt a királynak, mondván: A mi Istenünk kegyelme van mindazokon, akik őt keresik, az ő javukra, és az ő hatalma és haragja mindazokon, akik elhagyják őt.” (Ezsdrás 8,22)

Sok tekintetben nagyon kívánatos lett volna a kíséret e zarándokló társaság részére, de bizonyos szent szégyenérzet nem engedte meg Ezsdrásnak, hogy azt kérje a királytól. Attól tartott, hogy a pogány király előtt az ő jó Istenében való hitének megvallása és bizonyságtétele ekként merő képmutatást jelentene, vagy arra a gondolatra juthatna, hogy az Izráel Istene nem képes megvédeni az Ő imádóit.

Nem tudott azzal megbarátkozni, hogy emberi kézre támaszkodjon olyan ügyben, mely szemmel láthatóan Istentől indul ki.
Így tehát látható védelem nélkül indult el az utazó társaság, nem volt más oltalma, mint az, ki népének fegyvere és pajzsa.

Nagyon félő dolog, hogy Isten dicsőségét illetőleg, csak kevés hívő érez magában hasonló szent buzgalmat.
Még olyanok is, kik többé-kevésbé a hitéletben járnak, beszennyezik keresztyéni életük fényét alkalomadtán azzal, hogy emberi segítséget óhajtanak.
Üdvös dolog az, hogy az embernek nincs szüksége semmiféle támogatásra és törekvésre, hanem szabadon áll az idők szikláján egyedül az Úrtól tartva

Kérhetnék és kívánhatnák-e még a keresztyének a világ segítségét arra nézve, amit az Úrért tesznek, ha meggondolnák azt, hogy az Urat kisebbítik, ha az Ő ügyében igénybe veszik a világi hatalom segítségét? Mintha az Úr nem tudná saját művének szükségeit kielégíteni!

Kereshetnénk-e olyan készséggel barátaink és rokonaink támogatását, ha meggondolnánk, hogy az Úr megdicsőíttetik egyedül az Ő karjába helyezett szilárd bizalmunk által? Lelkem, egyedül Istenre várj!

De valaki ezt mondja: „Hát semmiféle eszközt sem szabad használni?” Dehogy nem! Hiszen ezen a téren ritkábban hibázunk. Hanem inkább az a baj, hogy balgatagul azokban bízunk, az élő Isten helyett. Túlzásba esünk, ha minden emberi segítséget visszautasítunk, de sokan vétkeznek azzal, hogy azt túl sokra becsülik.

Kedvesem, tanuld az Urat megdicsőíteni a teremtménytől eredő segítség mellőzésével, mert azzal megkisebbítenéd az Úrnak nevét.